Tóth Vivien: Nietzsche lova

Ahogy véget ér a sötétben a monológ, és beúszik a képbe a sárban tipró ló, megismerem hátulról a füledet. Az első sorban ülsz, a filmet nézed, néha odasúgsz valamit a melletted ülőnek, akiről elképzelem, hogy lassan átfogom a nyakát, mintha simogatnám, vagy titokban ismerkednék, és amikor nem figyel, megfojtom, vagy nyomot hagyok rajta, amit felismersz. Egy harapás vagy egy bőrbe vájt köröm, aminek a helyére, ha odarakod a tiéd, pont beleillik. Követem a mozdulataid, egyszerre rakom át a lábam a tiéddel...